Na de kezdjük az elején…

Az én életem a színház szövedékéből fonódik már 20 éves korom óta. Furcsa és megmagyarázhatatlan döntése volt ez az akkori, fiatal énemnek és talán a legfontosabb, égető kérdés, amit fel tudok magamnak tenni ezzel a döntéssel kapcsolatban, az a: MIÉRT.

Miért kell ezt a szakmát bárkinek hivatásszerűen végezni? Miért nem lehet sohasem megunni? Mi a fő motiváció? Mik lehetnek azok a meglódult igazságtöredékek, amit a szerepek és a darabok között keresni érdemes?

Hol húzódik a határ a valóság és a színházbéli fantázia között? Vajon a színház lehet még valóságosabb, mint maga a valóság?

Miért esik jól a történetek mélyén igazságokat kereső embernek a sűrített dramaturgiák világa? Miért kell egy gondolatsort nézőként gyors egymásutánban, tömény pirulaként lenyelnünk ahelyett, hogy az élet nevű játék a maga gondos, kimért idejével, fokozatokban tanítana meg bennünket ugyanezekre? Meg egyébként is, mi ennek az egésznek a célja és értelme? Mért kell egyáltalán bárkinek is bármikor és bárhol a világon színházat csinálni?

A kérdés tehát adott: mi a színházcsinálás miértje?

Én úgy látom, sokan sokféle választ adnak erre…

Sokan értelmezik a színházat például terápiaként. Bennünk rejlő nyugtalanságokra keresünk fájdalomcsillapítóként hozzánk hasonló színpadi karaktereket, akik a színen végigvonulva közösségtudatot adnak nekünk. egy olyan érzést: nem vagyok egyedül, ez a másik is hozzám hasonló. Ez az azonosságtudat persze némileg álságos, hiszen valójában a tanulás vágya helyett önmagunkat magyarázzuk meg újra és újra, nem engedjük be az új, ismeretlen impulzusokat és ezáltal valahol kíméletlenül egyedül maradunk.

Aztán ott a propagandaszínház. Társadalmi üzeneteket fogalmazunk meg. Olyanokat, amivel egy széles közönségbázis egyetért. Egy efféle üzeneten alapuló, jól kidolgozott érvrendszert egy főhős életszituációiba fércelve csodás vád – vagy védőbeszédet hozhatunk létre, ami alkalmas lehet a korábban egyetértők további egyetértéseire. „Fel kell hívnunk erre a figyelmet!” – mondják az ebben az irányban alkotók és van, hogy tényleg kell az a bizonyos figyelem, ami ebbe az irányba terelődik.

Az elnyomottak színházának például igenis van létjogosultsága. Csakhogy a formálódó gondolatok szavakba öntésével nem hiszem, hogy meg szabadna elégednünk efféle alkotóként, ez még bőven csak a kezdet. A forradalom jó esetben mindig csak az első lépés. A másodikban építeni kell. Ha ezt a tényt komolyan vesszük, akkor egy fontos társadalmi kérdésben igazán elhivatott színházrendező nem állhat meg a színházcsinálásnál, azt a bizonyos formálódó gondolatot tovább kell alkotnia, így színházcsinálóból építőmunkássá válik, de akkor meg már rég nem csinál színházat, vagy csak keveset csinál színházat és jóval többet tanít, dolgozik, követ hord és ás. Rendjén van ez így? Egyébként még az is lehet…

Mindenesetre ez a jobbik eset…

A rosszabbik eset az, hogy az elnyomottak színházából valaki a magárahagyottak színházát hozza létre. Elviszi a tüzet az embereknek, aztán hagyja, hogy azok azzal a tűzzel önmagukat felgyújtsák.

Persze lehet még harmadik vagy negyedik eset az építő, forradalmi színház mentén, valahol bizonyára meg lehet találni a rejtekező harmóniát, de közel sem egyszerű. Minden elismerésem azé, aki megpróbálja.

Egy gondolatom még van ez ügyben: ha Sanyika és Pistike a kisautón veszekednek, nekem biztosan nem az a dolgom, hogy megmondjam: Pistikének vagy Sanyikának jár-e a kisautó. Az a dolgom, hogy megmondjam: kisautókon veszekedni ostobaság….

Aztán ott vannak a színházi fecsegők. A kabarétréfák álmodói, a mindennapi élet zökkenéseit felkiáltómondatokba foglalók. Őszintén szólva náluk a leginkább érdekes számomra az, hogy a mondataik közben mi az, amit a legerősebben nem mondanak el…

Tehát vannak különféle színházi világok, számos izgalmas világ. Mindegyiknek megvannak a maguk szórakoztató jelzőtáblái és a maguk kérdőjelei is. Mindenki választhat magának közülük, akár egyszerre többet.

Számomra például a színház és a társadalmi kérdések összevonása egy vonzó lehetőség, ám én képtelen vagyok megállni egy-egy felvetett társadalmi problémánál. Mindig keresek valamit, amitől az a történet számomra eggyel jobban színházzá válik.

Mindig keresem, mi a következő lépés…

Jómagam hiszek a lélekvándorlásban. Én úgy látom, a saját életünket mi magunk választjuk, egyfajta kalandos játékot játszva, annak korlátaival és lehetőségeivel együtt. Nem akarok most hosszasan belemenni az ebből fakadó kérdésekbe, például hogy akkor miért vannak negatív tényezők a világon egyes életekben. Szerintem ezekben az esetekben a választásainkba kavarhatott bele annak idején egy-egy rosszul megalkotott nézőpont. Kishitűek voltunk vagy a bűntudat gyötört, úgy éreztük, nem érdemeltünk jobbat, az efféle dolgok szerintem jócskán megkavarhatták a választásainkat a kritikus pillanatban. De ez persze csak egy zabolátlan, kifejtetlen elmélet. A lényeg ebből inkább az, hogy teremtő embereknek születtünk és az életünknek sokkal inkább vagyunk alkotói, mint azt hinnénk.

Amikor színházat csinálunk és mi magunk vagyunk a történet álmodói, ráadásul a benne ábrázolt szomorúságot is a szépségre törekvés motiválja az önsajnálat helyett, szerintem ilyenkor vagyunk legközelebb a valósághoz. Mert nemcsak a történetet ismerjük el ilyenkor, hanem az alkotót is, aki a történetet teremti.

Ha ezt továbbgondoljuk, valószínűleg a valláshoz jutunk el. Nem véletlen, hogy a színház intézménye gyakran lett eszköze a szakrális szertartásoknak a törzsi rítustáncoktól a középkori passiójátékokon keresztül Grotowski színházáig.

Folytathatnám, de mára inkább bejefezem. Időnként elfárad a kéz és ellankad a gondolat…

Egy azonban bizonyos: a színház egy, a végtelenbe nyíló kapu, akiben van akarat, bármikor beléphet rajta.