Talán semmi sem különböztet meg minket, embereket annyira az állattól, mint az, ahogyan környezetünkhöz folyamatosan önmagunk tükröződéseként viszonyulunk. A minket körülvevő élettelen dolgokat emberi érzelmekkel, tulajdonságokkal, jelentésekkel ruházzuk fel. Sokszor tudatosan, de még többször tudattalanul. Egyik legősibb mechanizmusunk ez, amely évezredek óta generációról generációra öröklődik. Paradox módon a legkortársibb bábművészeti forma, a tárgyszínház pont erre az ősi tulajdonságunkra apellál.

A tárgyszínház egyszerre merít a bábművészetből, illetve a performansz- és képzőművészetből. Egy olyan tulajdonságunkra épül, amely gyerekkorunkban még mindennapi létezésünk része, de rációközpontú oktatási rendszerünkben, felnőtt világunkban általában perifériára szorul. Pedig a tárgyszínház – pont azért, mert a nyelviségnél ősibb készségünket mozgatja meg – a szövegközpontú, realista színháznál elementárisabb hatásra képes. Másfajta, titkos gondolkodásmód ez – amely csak egy karnyújtásnyira van mindannyiunktól.